A hó olvadni kezd, a tavasz első napsugaraiban fürödve csicseregnek a madarak, az első gólya hazatér. A hagyományőrző számára ez csak egyet jelent, rendbe teszi egyenruháját, átnézi felszerelését, hiszen hamarosan puskaporossá válik a levegő, elkezdődik a dicsőséges tavaszi hadjáratot felelevenítő csatasorozat. Mindennek nyitánya a szolnoki csata, melyet idén március 4-én idézhettünk fel. De mit is?
Röviden: 1849. március 5-én a Damjanich és Vécsey féle hadosztályok kiszorították Leopold Karger és Franz Ottinger vezérőrnagyok dandárjait a városból, így fontos hídfőt biztosítva a további hadmozdulatokhoz. A szolnoki győzelemmel a Tisza valamennyi átkelője a magyar csapatok kezére került. A diadal következményeként a magyar csapatok gyorsan átcsoportosíthatóak lettek, így ismét a honvédsereg vehette át a kezdeményezést.
A csataimitációt a Tisza partján, karnyújtásnyira a folyó szelíd víztükre mellett pompás időben idéztük fel. Az ágyúk és a puskák dörögni kezdtek, a táj füstössé, homályossá vált, melyben még inkább felidézhettük azt a dicsőséges ködös napot. Közel 200 hagyományőrző tüzér, gyalogos és lovas csapott össze, szurony szuronyhoz szegeződött, csatakiáltások hallatszottak. Természetesen a férfias küzdelemből is kivettük a részünket, 11 fővel. A zalaegerszegi bajtársakkal közösen képeztük a csatába vonuló balszárnyat, és futamítottuk meg az ellent. Újra átélhettük a győzelem mámoros érzését, melyet remélhetően a nagy létszámú nézőkkel is sikerült átéreztetnünk.
Tóth Péter
