2017. április 30., vasárnap

73 év után hazatért Csízi Molnár István tüzérfőhadnagy, Tiszaderzs

Ritkán akadunk ennyire megható, lélekemelő történetre, melynek a befejező részében fontos szerepet kapott a csapatunk és a koporsó szállítására is alkalmas szép ágyúnk.

„A Komárom melletti csatában, 1944. december 9-én – nagy valószínűséggel – egy szovjet gránátszilánktól sebesült meg, tíz nappal később hunyt el a helyi 2-es számú helyőrségi kórházban. A haza védelmében tanúsított vitézségét posztumusz, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje hadiszalagon kardokkal kitüntetéssel ismerték el. Számunkra Csízi Molnár István tüzérfőhadnagy hős, aki sok tízezer társával együtt fiatal életét adta Magyarország védelméért. Pedig senki nem születik hősnek. Nem is kell annak születni ahhoz, hogy mégis azzá váljon az ember egy-egy történelmi pillanatban. Elég, ha becsületes, helytálló és szilárd jellem -. és a történelem vihara máris átrepíti a hőssé válás útján. (…) Most emellett a ravatal mellett állva megállapíthatjuk, hogy kedves halottunk végig hűséges maradt ahhoz a jelmondathoz, amelynek szellemében 1940-ben tiszti esküt tett a Ludovika Akadémián: a hazáért, mindhalálig!” – tisztelgett a hősi halált halt főhadnagy emléke előtt Papp ezredes. 

Csízi Molnár István földi maradványainak hazahozatalát, családi kriptában történő elhelyezését a Honvédelmi Minisztérium támogatásával az egykori tüzérfőhadnagy unokája, Irsay-Nagy Dénes tartalékos főhadnagy szervezte meg. Elbeszéléséből megtudtuk: nagymamája egészen 1987-es haláláig bízott benne, hogy szeretett férje egyszer majd hazajön. A családban sosem volt szabad szóba hozni, hogy a nagypapa elesett a háborúban: még a dédnagymama sem árulta el, hogy ő bizony járt a fia sírjánál, sőt, egy maréknyi földet is hozott a hantról. Öt évvel ezelőtt viszont a dédmama könyveinek rendezgetése közben, a volt templomi énekeskönyvéből kihullott egy papírdarab, amelyre halvány ceruzarajzzal a komáromi evangélikus temető térképét skiccelték fel, az egyik sírt pedig egy kereszt takarta. A fenti történetben az unoka számára az volt a legmegdöbbentőbb, hogy az évek során sokszor járt abban a temetőben, és gyakorlatilag minden alkalommal méterekre haladt el nagypapája sírja mellett.

Csízi Molnár István főhadnagyot újratemetésén részt vettek a Honvéd Hagyományőrző Egyesület Soproni Tagozata, a Győri Honvéd Hagyományőrző Egyesület, a székesfehérvári Magyar Királyi „Szent István” 3. Honvéd Gyalogezred Hagyományőrző Egyesület, a Honvéd Zrínyi SE Katonai Lovas Szakosztály, a Honvéd Kerékpáros és Hagyományőrző Egyesület és a nagykátai Honvédtüzér Hagyományőrző Csapat tagjai."

Az idézet és a képek: Galambos Sándor


2017. április 2., vasárnap

2017. április 2 - 8 Tavaszi Hadjárat

Már csak emlék a 29. is…

Boldog, Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg, Vác. A hétköznapi emberek számára ezek csupán helyrajzi megnevezések, véletlenszerűen felsorakoztatott települések. A hagyományőrző számára, azonban szívet dobogtató fogalmak, hiszen dicső hősök, dicső tetteinek színhelyei voltak ezek 1849 tavaszán.

Idén 29. alkalommal is megrendezték a tavaszi emlék-hadjáratot, ahol mi is jelen lehettünk. Belebújhattunk magyar tüzér egyenruhánkba, bár olykor az osztrák mundért is magunkra öltöttük.
Április 2-án, Boldogon például egyszerre voltunk jelen mind a két oldalon és méltó vereséget szenvedtünk a csapattársainktól. Aznap délután pedig egy előre megkomponált csatabemutatón is részt vettünk Hatvanban.

Április 4-ének reggelén Tápióbicske és Nagykáta határán, a Tápiónál felkelő nap sugarai katonai sátrakba ütköztek. Az erdő fái dobok ütemes hangjait verték vissza, a távolból vezényszavak hallatszottak. (Még az előző nap délutánján megkezdtük a kitelepülést, hogy a csata napján több időnk legyen együtt gyakorlatozni.) A felkészülést követően, délután a városi ünnepségen vettünk részt, ahonnan utunk a temetőbe vezetett. Fejet hajtottunk hősi halottak fejfái előtt, valamint azon bajtársak sírjánál is akik testben már nem lehetnek velünk, de lelkük, korábbi lelkesedésük végig kísért minket minden csatamezőn. Mikor a nap megkezdte lefelé vezető útját az égbolton megszólalt a nagykátai hatfontos ágyúnk eget rengető hangon,üzenve az égieknek, hogy bizony kezdetét vette az emlékcsata. Tápióbicskénél magyar attilában arattunk győzelmet, mégiscsak hazai pálya.

Április 6-án Isaszegen az osztrák oldalon dübörgött a hatfontos, fedezetét pedig gyalogosaink puskája adta. Lövéseink hangja messze visszhangzott a Gödöllői dombság lankái között,de a hiába hisz magyar bajtársaink lendületes támadását nem állíthatta meg.

Április 9-én már Vácra utaztunk ahol gyalogosaink az első vonalakban futamították meg a császáriakat természetesen tüzérségi támogatással, hisz erre az eseményre sem hagytuk itthon büszkeségünket, az ágyunkat.

Tömören így telt el az az egy hét, ami az érintett településnevekhez megannyi emléket csatol. Olyan emléket amelybe vissza vágyik a hagyományőrző hiszen heteken át készülünk, izgatottan várjuk, hogy elkezdődjenek az események… Olyan gyorsan telik el az a pár nap, mint pár röpke óra, de amíg tart az maga a mámor a honvédeknek. Egy csoport egy csapattá kovácsolódik.

Bárhogy is kapaszkodunk az érzésbe sajnos véget ér. Most sem lett másképp a 29. tavaszi emlék-hadjárattal sem, és újra egyfajta hiányérzetet hagyott maga mögött. Vissza kell vennünk hétköznapi, „szürke” ruháinkat, vissza kell rázódnunk a mindennapokba. De a szép emlékek megmaradnak,és elkísérnek minket. Csendes estéken szinte fülünkbe hallatszik ahogy a hat fontos ágyú eldörren és hangja felülmúlja a többiét, a bakancsok ütemesen masíroznak dobok szavára a harctereken, kardok és a szuronyok fémes hangja megcsendül, és honvédő sereg harckiáltással rohamoz és vívja ki szabadságát.

Tóth Péter

Képek: Rácz Tünde és az internet.