Azon a remek hétfői napon – 1849. március 5-én Szolnokon – nem tudom milyen idő volt, de most 169 évvel később, igazi téli idő járta itt a Tisza partján.
Gyülekeznek a hagyományőrző csapatok a Tisza partján, a győzedelmes csata emlékére rendezett hadijáték előtt. Fázósan húzzuk össze az atillát , a köpenyt, kinek mi jutott a kincstáriból. Szinte járatlan, szűz hó hasal itt a folyó parton, a Tisza is lomhán, szinte osonva folydogál fegyelmezetten partjai között.
Az ágyúnkat becipeljük a leendő csatatérre, a letaposott hó kicsit csúszik a talpunk alatt. Ágyúkezelő és alaki gyakorlatokkal múlatjuk az időt. Lassan már egyre több csapat érkezik a helyszínre, azok is hasonló gyakorlatokba kezdenek. Lövések is dördülnek, ha egy katona fegyvert fog a kezében az előbb-utóbb el is durran. Itt-ott már szerelik a pirotechnikai eszközöket, merthogy lő az ágyú, így becsapódni is illik. A közönség is gyülekezik a lépcsőkön és egyre több lesz a hadfi is. A lovasság is bemelegítőt tart a lovaknak. A toronyóra mutatója is lassan a 15 órát mutatja.
Kezdünk! Hogy pontosan mit látnak a nézők a lépcsőkről, azt Kedves Gyula hadtörténész mondja el nekik.
Ellenséges felderítők próbálkoznak, de hamar visszaverjük őket, pár huszár segítségével. Az ágyúink még hallgatnak. Gyalogság próbálkozik, rendben, alakzatban. A mieink is elindulnak. Sortüzek mindkét oldalról. Az osztrák gyalogság meghátrál. Szemből osztrák vasasok támadnak. Az ágyúink tüzébe szaladnak, nem nagyon szívelik, megfordulnak. Így jártak a gyalogosaink is az osztrák oldalon, egy üteg majdnem szétforgácsolta őket. A huszárság mesteri közbeavatkozásával mentették ami menthető. Kisebb veszteség árán a gyalogosaink visszavonultak.
Nagyjából így zajlik a hadijáték. Végén a magyar seregek győznek. Ragaszkodni kell a történelmi tényekhez. (Különben is, így beszéltük meg.)
Képek: Horváth Zsombor
